Day 8 - Ely (Nevada)

Highway 50 keeps being the loneliest road in America. I think my favourite part is the cool mornings, when the Sun wakes up the mountains and the valleys, at times there are no sound, no birds, crickets, cars, rustling leaves, all I can hear is the continuous wheel traction to the asphalt, and the quite but monotonous drivetrain as the power from my legs are transformed to create a circular motion through the pedals and the crankset to the wheels via the chain. Today these moments literally lasted only minutes, because my fearsome enemy, the wind took over, and made the day rather miserable. I know it shouldn’t matter too much, and I cannot do anything about it, but the wind can break me down, emotionally mainly. When reaching 2300m elevation and a beautiful valley lays in front of me, I just cannot wait to experience the fun descent, the effortless consumption of kilometres and the joy to look around with a smile on my face. Today that didn’t happen…I had to pedal hard even downhill, thanks to the strong headwind, that, although didn’t get me yet, it wasn’t too far. Nevada now heard a lot of Hungarian swearing. Expecting nothing less tomorrow. But! The end of Highway 50 (the “loneliest part that is”) is in sight. Almost forgot! The cool thing today: a locomotive! 

Az 50-es főút még mindig megmaradt a legmagányosabb főútnak Amerikában. Megvan a varázsa persze. A kedvencem a reggelek, amikor a levegő még hűvös és a nap éppen felkelti a hegyeket és a völgyeket. Van, hogy teljes csend uralkodik a tájon, nincs tücsök ciripelés, nincsenek madarak, nincsenek susogó falevelek, vagy elvonuló autók. Az egyetlen dolog amit hallok az a kerekek susogása az aszfalton és a hajtás halk, de monoton duruzsolása ahogy a lábaim átadják az energiát a pedáloknak, hogy azok egy körkörös mozgás segítségével továbbítsák a láncnak, ami meg meghajtja a kerekeket. Azonban ma ezek a pillanatok tényleg csak pillanatokig tartottak mert a legádázabb ellenfelem, a szél fogott ki majdnem rajtam. Tudom, hogy nem kellene annyira zavarnia, illetve csak vissza kell venni a tempóból és nem “figyelni” rá, de ettől függetlenül teljesen kiakaszt, legalábbis mentálisan. Amikor elérek 2300m magasságot és egy gyönyörű völgy terül el előttem, csak arra tudok gondolni milyen jó lesz a leereszkedés, az erőtlen száguldás (“bringás száguldás”…) és az elsuhanó tájban gyönyörködés miközben nem tudom lekaparni a mosolyt az arcomról. Na, ebből ma nem lett semmi. Még lefelé is erőlködnöm kellett, hogy legalább haladjak. Talán egész Nevadában lehetett hallani pár magyar káromkodást…hasonló időjárásra számítok tegnap is. De hát ha könnyű lenne, akkor nem lenne benne kihívás. Ugyanakkor örülök, hogy az 50-es főút, “legmagányosabb” része lassan a végéhez közeledik…majdnem elfelejtettem. Láttam egy igazi, működő lokomotívot!